Szeretném leszögezni, hogy az írásom korántsem lesz objektív, jómagam is zeneszerző vagyok, de pont ezért tudom leírni, megfogalmazni azt amit a nagyközönség nagy része is lát, csak éppen nem tud aktívan formálni az eseményeken. Az írás hosszú.
   Elsőnek jöjjön egy kis múltidézés. Ha van korrupció, bunda az üzleti életben, nincs ez másként a zeneiparban sem. Annál is inkább mivel itt valóban iparról beszélünk. És ez manapság borzasztóan érezhető a könnyűzenei szegmensben. De milyen volt a kilencvenes évek közepétől, amikor a rendszerváltás már rég megadta a zenei szabadságot a zenészeknek?
   Természetesen, (sajnos természetesen) már akkor is jellemző volt ez a könnyűzenei életben. Azonban, jóval nagyobbak voltak a lehetőségek a kiugrásra egy ismeretlen együttes, vagy zenekar számára, ha feljebb akart lépni a ranglétrán. Tehát a hanglemezkiadók teljes manipuláló gépezete nem volt annyira egyértelmű, mint manapság egyes üzleti társaságok esetében. Nagyon fontos megemlítenem, hogy akkoriban még nem volt általános jelenség az, hogy a külföldi zenéket majmolja az összes magyar zeneszerző. Ha visszatekintünk, megmaradt a dalainkban a magyar íz. Hogy ez jó, vagy sem, nem tudnám megítélni, de rengeteg olyan zene akad, amely külföldön eladhatatlan lett volna, Magyarországon mégis nagy sikert aratott. És nézzünk csak vissza picit, az én korosztályom bizony emlékszik mai napig ezekre a dalokra. A mai slágerekről ez már nem mondható el, elég fél év, hogy örökre elfelejtsd azt amit a rádióban hallottál.
  De mi volt az akkori korszak hátulütője? Volt bizony rendesen, de ezt kompenzálta az, hogy jóval több kiadó kapott szárnyra az országban, jóval nagyobb háttérrel, mint most. Ha bementél egy kiadóba, és elutasították az anyagod, találtál tíz másikat, amelyik közül egy kiadta volna a lemezed. A bukta általában az volt, hogy ezért néhány helyen tejelned kellett, vagy nem volt elég ismeretséged. A korrupció abban az időszakban tehát kimerült ennyiben, meg abban, hogy pár kiadóban a melegek már akkor is erőfölényben voltak, tehát ha pénzed nem volt, de pucsítottál, akkor is volt esélyed. Természetesen voltak olyan előadóművészek akiknek erre nem kellett vetemedniük,  elsősorban az ő dalaik azok amelyekre a mai napig emlékszünk is, sokuk a szocialista rendszerből maradtak ránk. És ez akkor még nem minden kiadóra volt érvényes.
  A korszak lezárultának velejárója volt, hogy a kiadókban főleg hozzá nem értő emberek döntöttek egy-egy album sorsáról. Pontosabban, ők csak ahhoz értettek, mi az amit akkor is ki kell adniuk, ha minden idegszáluk berzenkedett tőle, mert a kiadó tulajdonosának, vagy a kollégának ez volt az érdeke. Ez egyben azzal is járt, hogy a nagy újítások, igazán igényes produkcióknak nem mindig volt helyük. De legalább akadt valamennyi.
  A kétezres évek elejétől robbanás indult, boldog boldogtalan saját stúdiót épített, hanglemezkiadót hozott létre.   Ez egyúttal szabad piaccá tette az országot. A zárt körben jelenlévő korrupció egyre hatalmasabbá változott. Ismeretlen előadóként jobb ha úgy kezdted el a beszélgetésed, hogy letettél az asztalra pár százezret, és mindjárt felhőtlenebbül folytatódott a beszélgetés. Hozzáteszem, már akkor is rühelltem ezt, de így visszagondolva, százszor inkább így jutnék ma előre, mint ahogyan most kellene. Egyúttal a központi hatalmi rendszer több klikkre bomlott, hiszen több nagy kiadó is akadt az országban. (EMI-Quint, Hungaroton,Polygram, Universal Music, Sony, BMG)
  Ezeknek a vezetői közül sokan már a 90-es években is jelen voltak. Pl. Földes Zoltán, Szigeti Ferenc. De sok új ember is érkezett, Benda Gergő, Gajda László, Joós István.
  A zenei piacot itt még nem veszélyeztette az mp3 hatalma, virágzott az ipar. De az első viharfelhők már megjelentek. Ebben a korszakban már szinte csak akkor tudtál hanglemezt kiadni, ha akadt pénzed, csatakbuzi voltál, vagy valakinek nagyon jó haverja lettél. Megjelentek az első félistenek is a szakmában, nem tudtál úgy lemezt kiadni, hogy a fent felsorolt nevek közül valamelyikbe ne botlottál volna bele. Ez természetesen a szakma velejárója, ez még nem is volt gond, azonban nagyon látszott, hogy ezeknek a vezetőknek már nem csak az a céljuk, hogy a hanglemezkiadójuk vezessék, hanem szó szerint uralják a piacot. Ez a tendencia aztán minden nagy kiadóra rátelepedett. A rádiócsatornákban megjelent az a jelenség, hogy ha a kiadó fizetett, játszották a promózni kívánt zenét. Ezzel együtt kezdett kiszorulni azok tábora akiknek zenéjét mindenféle pénzek beiktatása nélkül is játszották volna. A pénz nagy úr, és ez a biznisz nem művészet, hanem ipar. Ez a mottó teret nyert magának. A sok jó zene mellett megjelentek az egynyári slágerek is, a szakma kettévált. Gagyi vs. Jó. Egyúttal a háttérben megalakult egy olyan szerveződés aminek célja az volt, hogy az összes pénz ami ebből az iparágból bejöhet, egy helyre vándoroljon. 2003-ban már érezni lehetett az mp3 jövőbeli hatásait, onnantól mindenki úgy számolt, hogy a hanglemezkiadásnak klasszikus értelemben vége, ezért bevetették a Megasztár effektet. Könnyen feledhető egyszerű embereket rövid időre sztárrá avatunk, ez jót tesz a hanglemez iparnak, jót tesz a tv csatornának, jót tesz a menedzsereknek. Ők már akkor tudták, hogy ezzel kinyírják a magyar popzenészeket. A Megasztárt nem zenészek alkották, a műsor tulajdonosa Az Interaktiv Kft. volt, melynek alapítói Sváby András és Kereszty Gábor tévés szakemberek voltak. Ezek az emberek alapvetően nem a művészetet vették alapul, hanem a profitot. Miután az Interaktiv dolgozói elvégezték a piackutatásokat, beszéltek a megfelelő emberekkel, beindult a gépezet. És lásd, a kényszer nagy úr, a kiadóknak kellett a profit, ezért belementek a játékba. A kiadókban dolgozó szakemberek már tudták, hogy a popzenei biznisznek annyi, hacsak nem ugranak fejest a TV2 tavába. És ezért gyakorlatilag mindent beáldoztak. Te mit tettél volna a helyükben? Ők az egyszerűbb utat választották. Ebben az esetben az egyszerűbb út nagyon jó volt a pénzkeresés felé, de nagyon rossz volt a valódi zenészek számára, mert az amúgy is szűk lehetőségeik tovább csökkentek.
  A helyzet magával hozta azt, hogy a hanglemezkiadók szimbiózisba kerültek a műsor gyártóival. A műsornak a nézettség a lényeg, a kiadóknak a minél nagyobb lemezeladás. Így a kiadóknak is nagy beleszólása lett abba, hogy kik nyerjék meg, kik jussanak tovább az egyes műsorokban, és a csatornának is érdeke volt, hogy olyan előadó lépjen tovább akiről lehet cikkezni, akiről lehet további műsorokat gyártani, mert ez hozza a pénzt. A fontos az volt, hogy az előadó irányítható legyen, szeresse a sztárvilág csillogását és mindenre képes legyen.
  Aki azt mondja, hogy ezek a műsorok nem előre megtervezettek, az ennél nagyobbat nem is tévedhetne. Ennélfogva a zsűri sem azért kapja a pénzét, hogy a maga véleményét érvényesítse. Természetesen száz százalékos kontroll nem létezik, és van természetes szelekció is, de elég csak az események felét  irányítani, onnantól nagy veszteség nem érheti a háttérben maradó pénzembereket. A Megasztár egykori manipulációs módszereiről már írtam pár évvel ezelőtt, most már csak a vak nem látja ezeket. Elég ha csak a Zámbó fiúra gondolunk az X-faktorból.
  Tehát 2003 megalapozta a klasszikus értelemben vett magyar könnyűzene haldoklását. Ami akkor működni kezdett, ma már tökélyre van fejlesztve. Aki összeesküvés elméletekbe bonyolódik, annak el kell árulnom, hogy a rendszer magától sodródott erre a szintre, nem egy emberen múlt, hogy ez lett a sorsa a piacnak. Ettől függetlenül az a réteg, aki sok pénzt keres ezzel, az még mindig egy nagyon szűk réteg. Két kezemen és néhány lábujjamon meg tudom számolni azok számát akik ebből hatalmas profitot termelnek, de féltucat cég van ami a morzsákból is nagyon jól megél. Ami pedig a morzsából megmarad, na az azoknak a zenészeknek marad akik továbbra is a zeneközpontúság mellett tartanak ki a profit helyett.
  Ma 2013-ban a helyzet odáig fajult, hogy már az állami tv is a profit és a nézettség érdekében dönt. Az ő szempontjukból ez egy jó döntés, zenei oldalról borzalmas.  Az idei Eurovíziós dalfesztivál magyar zsűrizése, A Dal, hagyott némi kívánnivalót maga után. Kezdjük ott, hogy a zsűrizés elvileg a dalok zsűrizése volt, nem az előadóké. A műsor mégis hemzseg a Megasztáros, Voice-os, X- faktoros énekesektől. Nehezen hiszem, hogy csak az ő dalaik lennének ilyen jók. Nem mellesleg a legtöbb dalra jellemző az instant hatás. Ha csak egyszer hallgatod meg, fél év múlva nem fog eszedbe jutni újra a dallama és nem akarsz mindenáron rákeresni majd a neten. Ezek profin összerakott zenék, de az égvilágon semmi nincs bennük. Tudom, mindig akad valaki akinek ezek jönnek be, de ők azok akik nem tudják, ki az a másik 170 előadó akik közül sokuk dala péppé verte volna az egész mezőnyt, ha bejutott volna.
  Számomra gondot jelentett, hogy nem hozták nyilvánosságra azoknak a szerzőknek a listáját akik éppen nem jutottak be. Így amikor az első harmincból kiestek páran, nem lehetett tudni, ki lesz valójában aki a helyére lép, mert ez bemondás alapján történt. Itt nem feltételezem azt, hogy manipuláció történt volna, de ez mindenképpen a megfelelő kommunikáció hiánya.
  A zenei rendszert ma a politika is formálja áttételesen. Nem titok, hogy a Class FM azért maradt fent, mert rengeteg Fideszes érdekeltségű reklámot nyomat. Nincs is ezzel gond, de őszintén szólva baromira elszomorító tény, hogy Szever Pali aki vén motoros a szakmában, gyakorlatilag egy biorobot lett a rádió  zenei igazgatói titulusában. Ma a Class kínálata tényleg a tévéből jövő sztárocskák kínálatából áll, ezzel letudják a kötelező magyar zenei 40 százalékot, a többi dal külföldi előadótól származik, vagy agyonismételt évtizedes magyar zenék mennek. Ez azt eredményezi, hogy a játszások után járó jogdíjak hatalmas része külföldi előadók zsebébe vándorol, vagy olyanok pénztárcájába, akik lassan már járóbottal se tudnak eljutni a bankba, hogy felvegyék a jogdíjat. Így csökken a magyar pénz mennyisége a könnyűzenei szegmensben. A Class vezetősége pedig élve azzal a lehetőséggel, hogy még egy darabig megvan a hátszél, azt csinálnak és úgy, ahogyan azt akarják. Értem én, hogy ez üzlet, de pár emberen kívül nem a Magyarnak az biztos.
  Mára a zenei tv csatornák is kibújtak a jogdíjfizetés terhe alól. Semmi mást nem tettek, csak külföldre települtek és onnan szórják a magyar adást. Magyarán a zenész nem kap semmit a játszások után. A FilmJUS amúgyis csak állami tévék után fizet jogdíjat, ahol borzasztó ritkán adnak le klipeket, vagy komplett zenéket. Egy nagyon fontos pozitív változás azonban történt végre. Az Artisjusnál végre nyugdíjazta magát Bródy János, ez látszik is a jogvédő iroda modernizációján is. Személy szerint erre a változtatásra erősen megérett a komplett hanglemezkiadói tevékenységet ellátó zenei igazgatók többsége is. Nagyon nagy félreértésnek gondolom azt a kiadói hozzáállást, hogy a a trendeket követik kizárólag, mindig a külföldi divatra alapoznak, mert az beválik Magyarországon is. Ez a hozzáállás vezetett odáig, hogy ma minden kiadóban az eladható termék a lényeg, nem a minőség. Sokan arra alapozzák ezt, hogy kimutatások alapján ez kell a népnek. Tévedésnek gondolom, hogy ezért ki kell iktatni a minőségi dalokat készítő, de nem celeb hozzáállást követő előadókat.
  Ezek után milyen alternatívája lehet egy mai együttesnek, ha nem szerepelt tehetségkutatóban és nem az a megalkuvó típus? Néhány szólóban dolgozó zenész számára a külföld jelenti a megoldást. Ezek a stúdiósok, vagy kisebb team cégek külföld felé kacsintgatnak. A magyar zenész jó zenész, ezt rögtön le kell szögeznem, sokan abban látják a nemzetközi kudarcainkat, hogy ratyik vagyunk, de ez tévedés. A jobb zenészek, vagy a trendeket megalkuvás nélkül meglovagolók, ha tehetik külföldre dolgoznak. Megszámlálhatatlan olyan előadó van, akiknek a zenéjét te kedves olvasó extázisban hallgatod, és lövésed nincs róla, hogy azt magyarok csinálták, mert az előadó külföldi, vagy mert bérmunkába dolgoztak magyarjaink.
  A jelenlegi helyzet tehát azt körvonalazza fel, hogy a jövő vagy a külföld, vagy aki ezt nem teheti meg, annak a megalkuvás. Mindenki más feladja a szakmát és elmegy tetőfedőnek, ácsnak, vagy programozónak, mert a zene számukra az örömről szólt, nem a pénzről. A kettő együtt jó dolog, de teret nem kapnak ebben az országban.
A pénzemberek és a kiadóknál dolgozók felelőssége az lenne, hogy a helyére tegyék azt a káoszt ami itt van. De ez szinte lehetetlen, mert a profit soha nem a művészetről szól. Ezért csak annyit javasolnék nekik, hogy legközelebb ne csak szólóénekeseknek adjanak lehetőséget, hanem komplett zenekaroknak is. Így legalább dobnának egy kis csontot a kutyáknak.

Freddy ugatott.