Ezt a történetet egy barátom osztotta meg velem, és mivel nem láttam benne letargiát, szomorúságot, úgy gondoltam mindenképpen meg kell osszam ezt a több évvel ezelőtti történetet, barátom beleegyezésével. Ezt tehát ő írta, én csak a publikáló vagyok.

Íme:

Ezt a történetet azért olvashatod el, mert úgy éreztem le kell írjam mindazt amit átéltünk ezzel a betegséggel kapcsolatban. Ez a történet rólam és a páromról szól. Ismeretlenül írom ugyan, de igaz történet, és érdemes elolvasni elejétől a végéig, hogy aki hasonló helyzetbe kerül, az okulni tudjon belőle, esetleg jót nevetni, mert a jó közérzet nagyon fontos, és én igyekszem némiképpen poénosan leírni az egész esetet.

Gábor vagyok. Körülbelül lassan három éve vagyok együtt a párommal Edinávalval. Az életünk elég keszekuszán alakult, mert a párom túl volt egy rosszul sikerült házasságon, és az előző élettársa otthagyta őt 7 év után. A ház amiben élt félig az élettársáé volt. Amikor én képbe kerültem, elég tetemes hitelt kellett felvennünk azért, hogy az élettársát kifizessük és többé kevésbé úgy éljünk ahogy mindig is szeretünk volna. Ráadásul előző házasságából fentmaradt egy adósság, melyhez nekünk ugyan semmi közünk nem volt, de a bank szerint közösen nyitották meg a számlaszámot Edinával. Az adósság is a nyakunkba került, ugyanis a volt férje  nem egy szerencsés típus, vidéken úgy kell munkahely után vadászni, mintha minimum gladiátor lennél. Ő pedig tényleg vidéken lakott, mikor először odamentünk, azt hittem, a szántóföldön lakik.  A hitelt is csak úgy tudtuk felvenni, hogy előbb a meglévőt adósságot kellett kifizetni.  Mi pedig kifizettük. A lényeg, hogy nem volt könnyű időszak, úgy rohangáltunk jobbra-balra, mintha a hátunk mögött egy vagon homokos akart volna megfarkalni minket.

Közben úgy alakult, hogy a generált világválság minket is elért. A céget ahol dolgoztam a tulajdonos eladta, és az új tulajnak én már nem kellettem. Na félre ne értsék, az előzőnek sem én kellettem, csak jó munkaerő voltam. Szerencsére volt egyéb bevételi forrásunk, mivel weboldalak készítésével némi pénzre tettünk szert, de ez valójában édeskevés volt a megélhetéshez.

Sajnálatos módon a párom felmondott az ő munkahelyén, mivel az állás olyan gürcöléssel járt ami egyáltalán nem nevezhető női munkának. 30-40 kilós bútorok, gépek cipelése legalábbis nem számít annak. Szegénykém néha úgy jött haza mintha a Bri.........re összes dolgozója keresztül ment volna rajta. Basszus, most jut eszembe, mi van ha tényleg? A döntés azonban azért adta magát, mert a munkaerő létszámát lecsökkentették, és a pénzt is kissebb összegben szabták meg.  A párom erre berágott, és hangos "A franciák feldughatják" ordítással utalt arra, hogy a külföldi igazgatók mit is kezdjenek a frissen érkezett Gardena locsolócsövekkel. Ezért a pénzért már nem lett volna értelme dolgozni, ezért úgy döntött, keres másik munkahelyet. Elment a munkanélküli központba. Közel öt órás várakozás után sikerült is elintézni minden papírmunkát. Két hónap után, mire végre talált volna munkát, beütött a krahh.

Az egész mindössze annyival kezdődött, hogy a párom fáradékony lett. Úgy gondoltuk, talán némi vitaminhiány okozza, ezért vettünk egy Eurovit- vitamintabletta csomagot, és elkezdte szedni. Ettől a pillanattól minden rosszabbra fordult. Előjöttek az emésztési zavarok, a párom nem volt képes "eregetni", és a vécézés is egyre problémásabb volt. A hasfalon belül folyamatos hangzavar volt, néha össze is kevertem a szomszédos tóból jövő békák hangjával. Párom egyre inkább kezdett felpuffadni. Ekkor még jól el is szórakoztunk a dolgon, azzal poénkodtunk, hogy reggel mire felkelek, az asszony a plafon alatt fog lebegni. Még nem gondoltuk, hogy nagy baj lenne, de az Eurovit- tablettát kezdtük okolni, ezért Edina nem szedte többet. Viszont úgy éreztük, talán egy puffadásgátló tabletta megoldja a gondot. Átmenetileg jobb lett a helyzet, és a plafon alatti lebegés sem vált valóra, de ez az állapot csak pár napig tartott. Elmentünk hát a körzeti orvoshoz. Hozzáteszem az eredeti körzeti orvosa abban a községben volt ahol évekkel ezelőtt lakott, ezért átirattuk magunk Érdre. Az orvos további vizsgálatok céljából elküldött minket az érdi sebészetre, hogy megtörténjen a kivizsgálás. Persze elmentünk, de ott az orvos közölte velünk, hogy már besokallt attól, hogy ha valakinek valamilyen bélproblémája akad akkor rögtön a sebészetre küldi a körzeti orvos a pácienst. A sebész tulajdonképpen semmilyen vizsgálatot nem végzett, de kiírt minket egy ultrahangos vizsgálatra. Az ultrahangot Érden csak jelentős várakozási idő ellenében végezték volna, ezért átirányítottak minket ambulánsként a budai Szent Imre kórházba, ahol végül az ultrahangot el is végezték. Több órás várakozás után megtörtént a vizsgálat, és bár nem derült ki semmi, csak annyira tudtak gyanakodni, hogy fent áll a Chrone-betegség gyanúja. Röntgen vizsgálatot nem végeztek, de mint az utólag kiderült, jelentősen javította volna a helyzetünk és a diagnózis felállítását, ha ez megtörtént volna. Mivel fent állt a gyanú ezért átirányítottak minket a Sote I. számú belgyógyászati klinikájára. Mindezekkel a papírokkal elmentünk a körzeti orvosunkhoz, aki jóváhagyta, hogy odamenjünk, és adott beutaló papírt. Mivel nem tudtunk semmit, ezért megkerestük interneten a klinika weboldalát, és az ottani információk alapján úgy tűnt időpontot kell kérni a vizsgálat elkezdéséhez. Egy keddi napra kaptuk a vizsgálatot. körülbelül 6 nappal előtte. Amíg vártuk a kezelés időpontját, teljes bizonytalanságban voltunk, ugyanis elolvastuk, mit írnak a Crone betegségről. Ettől a pillanattól kezdve egyre feszültebben vártuk a vizsgálat idejét, ugyanis a betegségről kiderült, hogy elég kellemetlen, gyógyíthatatlan, és bár lehet vele élni, de mindig ott lesz a hétköznapjainkban. Azt hiszem a legjobb tanács amit adhatok azoknak akik hasonló bizonytalanságban vannak és olvassák ezeket a sorokat, hogy ne rágódjanak a dolgokon. Ezeknek a betegségeknek érdemes utána járni, de nagy létfontosságot nem szabad biztosítani az életünkben, mert csak a felesleges agyalás jut a hétköznapokra, és elveszíthetjük a kiegyensúlyozottságunk. Midig törekedni kell a pozitív gondolatok alkalmazására.

Bár ráhangoltuk magunk a pozitív gondolatokra, de párom szombatra olyan állapotba került ami már nem tűrt halasztást. Ugyan jól érezte magát, de a teste már annyira felfúvódott, hogy a szívét nyomta a gáz. Hát ez elég gáz. Elmentünk az ügyeletes orvoshoz, aki valahogy egyből tudta mi is folyik valójában. Az első mondatai azok voltak, hogy ez nem tűr halasztást, nagyon veszélyes, és azonnal menni kell a János kórházba. Azt mi is gondoltuk, hogy gond van, de még mindig nem éreztük túl súlyosnak a problémát. Mindenesetre bementünk a Jánosba. Az eset poénos része, hogy miközben vártunk, a doktornő ránk tekintett, és megkérdezte tőlem: "Ön a beteg?" Nos ennyire nem látszott a páromon, hogy beteg lenne. A tünetek alapján azonban rögtön elkezdték a kivizsgálást. Még aznap átesett egy nőgyógyászati, ultrahangos, labor, és röntgen vizsgálaton. Közölték vele, hogy jobb ha bent marad. Én este így váltam el tőle.

Másnap reggel bementem a kórházba, és meglepő látvány fogadott. Mint utóbb kiderült este mennie kellett még egy röntgen vizsgálatra, mert az orvosok ultrahang alapján nem tudták felállítani a pontos diagnózist és az előző röntgennél találtak valamit, de nem tudták mi az. Érdemes tudni, hogy bélproblémák esetén a leghatékonyabb gyors választ a röntgen vizsgálat adja. Nyilván nem helyettesít egy CT-t, de ha gyorsan kell aránylag megbízható infó akkor a röntgen jó lehet a bélrendszer feltérképezésére.

Mint kiderült, a párom bélelzáródásban szenvedett. Valami elzárta a vastagbél kezdődő szakaszát, szó sem volt Chrone-betegségről. Mindezt egy egyszerű röntgennel állapították meg, amit egyébként már rögtön Érden is meg lehetett volna tenni. Egy ilyen elzáródás nagyon veszélyes, mert roncsolódik a bélfal, ki is szakadhat, az abból fakadó fertőzéstől az illető el is halálozhat. Edina reggelre nagyon rossz állapotba került, legyengült, hányt. Mivel előtte való nap mindent elolvastam amit csak tudtam, még egy olyan orvosi cikket is találtam ami a róka koma szaga esetén következtetni enged a betegség stádiumára. Amikor a párom az orrom előtt dobott egy rókát, már tudtam, hogy ez komoly, csak azt nem, mennyire. Mire felocsúdhattunk volna, Edina orvosa, K. doktor közölte, hogy valószínűleg műtét lesz belőle. Kb. negyed!!! óra múlva már tolták is a kaszabolásra.

A műtét két órás volt. Kivártam, de elég felszült voltam, mert nem tudtam mi várhat ránk.  Annyi cigit szívhattam el, hogy a fölöttem lévő ablaknál fekvő betegek még örültek is, hogy nem kell kimenniük a hidegbe elszívni egy cigarettát, füstöt így is lehet nyelni. A műtét végeztével a páromat a megfigyelőbe tolták, de szerencsére a körülményekhez képest egészen jól volt. Miután beszéltem az orvossal, én már nem voltam olyan jól. A doktor félrehívott, leültünk és elmondta mit talált a műtét során. A vékonybél végső és a vastagbél kezdődő szakaszán egy elzáródást talált, amely nagy valószínűséggel daganat. Az orvos megemlítette, hogy azok alapján amit ő látott, ő rosszindulatúra gondol. A szövettani vizsgálat majd eldönti. Az orvos említette, hogy nem talált áttétet a májra, egyéb szervekre, de ki kellett szednie pár nyirokcsomót, hogy biztosra menjen, és egy kb. 40 centis szakaszt a bélből. Elmondta, hogy nagyon fontos, hogy ne mondjam el a páromnak, mit talált, mert maga a műtét is rendkívül veszélyes volt, és ennél a műtétnél nagyon fontos az első 48 óra. Ha a párom jól reagál, és látványosan javul, akkor előbb utóbb megtudja úgyis, mi volt az oka a betegségnek, de addig semmiképpen ne említsek neki semmit. Próbáljak minél pozitívabb lenni. Ez a hír sokkhatásként ért, sírva vezettem hazáig, alig láttam az M7-esen, a tükörből is csak a mögöttem cikázó anyázó autósokat véltem felfedezni, ahogy az öklüket rázzák a 65 ös tempómra.  Aztán otthon összeszedtem magam. Utánanéztem a betegségnek, és amit olvastam teljesen megrémisztett. Valós dolgokat olvastam el a betegségről, lehetséges mellékhatásokról, egyéb szövődményekről, és annyit olvastam, hogy túl sok negatív dolog maradt bennem. Azt kell mondjam, el kell ezeket az orvosi adatokat olvasni, de soha ne a legrosszabbra gondoljunk, mert pokollá tehetjük a saját életünket. Egész nap az járt a fejemben, mi van ha áttétes, de mi van ha nem is daganat, csak polip. Feleslegesen járattam az agyam. Tényleg feleslegesen. Ez úgy gondolom kikerülhetetlen, de mindig a legjobb forgatókönyvre gondoljunk ilyenkor, mert ez erőt adhat bármi legyen is a végső diagnózis.

A párom közben látványosan javult, ő ugyanis élni akart, ráadásul fogalma sem volt arról, mi is történt tulajdonképpen. Őt amúgy sem olyan fából faragták akit csak úgy le lehet győzni. Ha furkósbottal ütöttem volna, és izomból ugráltam volna a hasán, akkor se vette volna fel az egész betegséget. Szerencsére beindult a bélműködése, a nővér körpályán mozgott az ágy és az ágytál tisztító között. Edina persze ezt is elpoénkodta, csak annyit mondott nekem amikor látogatni mentem, hogy nem is gondolnánk, hogy az ember még egy kis szarnak is mennyire tud örülni. A megfigyelőből körülbelül 26 óra múltán tolták vissza a sima kórterembe. Ahhoz képest, hogy a műtét utáni szövődményekbe bele is halhatott volna, ez nem rossz eredmény. Én persze rágtam a körmeim folyamatosan, és amikor végre kicsit nyugodtabb állapotba kerültem volna, a kutyánk Zeusz is feladta a kűzdelmet. Sajnos ő is rákos volt, annyi daganat volt rajta, hogy el kellett altatni. Az élet furcsa fintora, hogy mindez egy időben történt a mi esetünkkel. Akkor úgy próbáltam nyugtatgatni magam, hogy neki azért kellett elmennie, hogy a párom éljen.

Kis idő múlva a páromnak feltűnt, hogy én bélcsavarodást mondtam neki, az asszisztens bélelzáródást, a takarítónő meg megfázást, ekkor gyanús lett neki a mellébeszélés. Megkérdezte az orvostól, aki végül őszintén elmondta, hogy mit is talált. A párom aki mindig pozitívan állt hozzá a dologhoz, aki bármit könnyen tudott venni, egy kissé megingott. Szerencsére kibeszéltük a dolgot, és én meg tudtam nyugtatni őt, hogy nem lesz semmi baj. Ez sokat segített, mert fontos volt, hogy beszélgessünk róla.  Az életkedve, a fizikai erőnléte szép lassan visszatért.  Már az sem zavarta, hogy egy hosszú függőleges vágásnyom látszik a hasfalán. Mit számít az? Majd rajzolunk rá vonatsínt, zongorabillentyűt, vagy még két vonalat, ami nyílként lefelé mutat, "Itt van a bejárat".

A műtét utáni kilencedik napon elhagyhatta a kórházat. Megkapta a zárójelentést, amiből kiderült, tényleg egy rosszindulatú daganat volt. Az eddigi reményeinket beárnyékolta a hír. Ismét az internet elé ültünk, és nem győztük keresni a megoldásokat, a várható vizsgálatokat. Megnéztük mi várhat ránk a kemoterápiás kezelés esetén, de mivel nem vagyunk orvosok, ezért mindig a lehető legrosszabb lehetőségeket olvastuk el, és ettől nem lettünk boldogok. Végül rájöttünk, hogy ilyen állapotban nem szabad az interneten ilyeneket olvasni, mert teljesen félrevezet bennünket. Abbahagytuk a netes kutakodást. Jól is tettük, mert azzal, hogy megnéztük mi várhat ránk, folyamatosan a rossz dolgokon járt az agyunk. Utána viszont szinte el is felejtettük az egészet. Az egyetlen dolog ami emlékeztette Edinát a daganatra, az én voltam amikor a tokás fejemre nézett. Egy dologra azért még rászántuk magunkat. Mivel tudat alatt ott motoszkált a sok negatívum ami a kemoterápiával jár, ezért elmentünk egy ismerősünkhöz aki átesett egy kezeléssorozaton. A páromnak nagy erőt adott a beszélgetés, és az ismerős életereje. Van élet a kemó után. Ugyanakkor arra is rájöttünk, hogy erről tovább nincs értelme beszélni. Felfogtuk, hogy ahány ember, annyi kezelés típus létezik.  Az orvosok nem hülyék, tudják ki milyen kezelést kaphat, és pusztán egy ember történetéből nem lehet kikövetkeztetni mi várhat ránk.

Végül eljött a pillanat amikor el kellett mennünk az Margit kórházba az ottani onkológiára. Elég parásak voltunk, mert bennünk volt milyen az a kemoterápia, és rögtön a kihullott haj, hamuszürke bőr, Michael Jackson és a legyengült szervezet jutott az eszünkbe. Azonnal szembetűnt, hogy az orvosok rendkívül barátságosak, ha úgy tetszik jó fejek. El is felejtettünk minden rosszat. A Mi doktorunk B. doktornő volt, aki egy másik doktornővel karöltve azonnal megnyugtatott minket. Bár a műtét az utolsó pillanatban történt, maga a daganat szerencsére nem volt annyira veszélyes. Minden daganatnál ajánlott a kemoterápia, de ez ebben a konkrét esetben csupán megelőzésre van kitalálva. Mivel a párom csupán 33 éves, ezért erős a szervezete, mindenképpen érdemes elvégeznie a kezelést. Ha maradt valami a szervezetében, ez biztosan megöli azt. A kezelés fél éven keresztül kéthetente történik összesen 12 alkalommal, de a szer olyan gyenge, hogy nem lesz hajhullás, szinte semmilyen mellékhatás nem fog jelentkezni, de a hormonháztartás kicsit felborulhat. Ekkor már el is poénkodtuk a dolgot, mert meg is említettük, hogy milyen kár, már azt hittük végre nem kell a páromnak folyamatosan epillálnia magát, kihullik magától.

Maga a kemoterápia tulajdonképpen egy méreg ami a teljes szervezetet rombolja, nem csak a beteg sejteket, de az egészségeseket is. Ezért erős, vagy egyes betegségtípusokra kikevert szerek esetén roncsolódik a hajhagyma, ami a kezelés végeztével természetesen újra kinő.

A párom tehát mázlista volt, mivel a betegsége enyhe lefolyású volt, áttétek nélkül és ennek megfelelően a kemoterápiás kezelés is enyhe lett. Ekkor döbbentünk rá, hogy kár volt feleslegesen aggódni, a lehető legrosszabb hatást nézni. Természetesen utána kell járni minden eshetőségnek, de ésszel kell következtetni, attól hogy tudjuk a lehető legrosszabb verziókat, még egyáltalán nem biztos, hogy az a forgatókönyv fog valóra válni. A kórházban egyébként a legtöbb kezelés alatt álló ember nyugodtan viselte a kemoterápiát. Nem olyan emberek ültek ott akik félredobták az életkedvüket. Bizonyára akadnak ilyenek is, de őket arra kérem, hogy gondolkozzanak pozitívan, mert az emberi agy csodákra képes.

Az egészből a tanulság, hogy bár érdemes mindig utánajárni a dolgoknak, de soha ne a negatív oldalát nézzük az eseményeknek. Mindig hinnünk kell valamiben ami átsegít a bajon. Én aki hiszek istenben de például minden két évben ha egyszer imádkoztam, ebben az időszakban naponta rengeteg alkalommal szóltam, rimánkodtam istenhez, és ez segített nekem, de segített  Edinán is. Igyekeztem őt pozitív dolgokkal, információkkal feltölteni. Magasról teszünk rá, hogy még mindig nincs munkahelyünk, a hitelünk 8 számjegyű, nyakunkon egy majdnem halálos kórság. Pozitív hozzáállásal még a csíráját is elfojtottuk annak a lehetőségnek, hogy ez rátelepedjen az életünkre.

Sok fórumos hozzászólást olvastam az interneten a kórházakról. Egyesek nagyon lehúzták a János kórházat, míg mások dicsérték az ottani orvosokat. Nehéz meghatározni, hogy egy kórház jó e vagy sem, hiszen minden ember máshogy éli meg azt ami vele történik. Nekünk nem igazán voltak negatív tapasztalataink, hacsak a zsúfoltság, vagy a lepusztultság annak számít. Az orvosok, nővérek, ápolók nagy szakértelemmel végezték a munkájukat és minden tőlük telhetőt megtettek a gyógyulás érdekében. A többi már csak rajtunk múlik.

U.I: A neten eltöltött kutakodásból egy dologra jöttünk rá. Mindenki abban hisz amiben akar. De az intravénás C vitamin a legjobb amit te magad megtehetsz. Nyilvánosan az orvosok megköveznek érte, de el kell hinnetek, szétolvastam az egész internetet ezzel kapcsolatban. Angolul, magyarul, németül, orvosi fórumokba belépve arra jutottam, hogy valóban hatásos. De csak a kemo helyett. Mellette nem javallott.

Bár enyhén összeesküvés elmélet jellegű amire jutottam, de sajnos ez látszik a legvalóságosabbnak a c-vitamin kapcsán. Az orvosok tehát részben ezen okok miatt olyan tagadóak:

1. Egyetlen kemoterápiás kezelés elérheti a több százer forintot is. Ezt a gyógyszert a kórház kifizeti, az állam meg a kórházat. Lehet, hogy a metódus máshogy működik, de a lényeg, hogy a gyógyszer gyártója marha jól jár, és a továbbiakban is jól akar járni. Mégis milyen lenne, ha egy olyan alap vitamin, mint a c-vitamin töredékéért meggyógyítaná az embert? Csőd?

2 A másik, hogy a kemo bár nem egy kifinomult megoldás, sok esetben hatásos. Szükséges rossz. Inkább ez, mint egy ilyen célra nem bevizsgált szer. ( A valóságban nagyon is be van vizsgálva)

3. Orvosi tudatlanság. Akad olyan orvos aki nem igazán követi legutóbbi kísérleteket, és lehet, hogy én többet tudok a folyamatról mint ő maga.

4. A jelenlegi rendszer, egészségügyi működési mechanizmus. Ez a rendszer merev, elutasító, olyan mint egy frigid picsa magyarán. Ahhoz, hogy ez a "frigid picsa" tüzes kancává változzon minimum csodának kell történnie.

5. Reformpárti orvosok hiánya. Jelenleg túl kevesen vannak.

6. Jól jellemzi az egészet, hogy ha azt mondod az orvosnak, hogy: " Az interneten olvastam, hogy..." és látod ahogy elmosolyodik cinikusan. Ez pusztán azt árulja el, hogy néhány orvos nem igazán halad a korral.